2008. 02. 28. 00:00
Cimkék: logopédia történet,
A cikk értéke:
A logopédia alakulását a XVI. századtól a nyelvészeti és orvosi kutatások nagymértékben meghatározták. A fonetikai és beszédpedagógiai kutatások megindulása, az ezekkel kapcsolatos irodalmi munka századvégi fellendülése és eredményei igen fontos tényezői voltak a logopédia kialakulásának.
Mindezen remekművek lehetővé tették azt, hogy a hibásbeszédűekkel való foglalkozás előtérbe kerüljön.
Már a XVI. században foglalkoztak a beszéddel és zavaraival. 1503 és 1508 között Temesvári Pelbárt különbséget tett a beszédhiba anatómiai és funkcionális oka között. Ő az, aki elfogadta azt a nézetet, hogy a siketnéma egyén azért nem beszél, mert nem hall, így meg sem tanulhatta a beszédet, s ez azért nevezetes, mert a kor orvostudománya egyéb más okokat tulajdonított ennek. A XVI. század második felében Lencsés György orvosi beszámolójában már szólt az agyi eredetű siketségről. A magyar hangtani kutatások is hozzájárultak a logopédia alapjainak megteremtéséhez.
1610-ben megjelent Szenci Molnár Albert műve, melyben számos magyar hang kiejtésének jellemzésével foglalkozott. További orvosi és nyelvészeti kutatások következtek. Több mint 100 évet ugorva Bél Mátyás 1718-ban latin nyelvű munkájában foglalkozott a magyar fonetikával, s így tekinthetjük ezt a művet az első teljességre törekvő magyar hangtannak, ami mérföldkövet jelentett az akkori kutatásokban. Emellett logopédia-történeti érdekesség, hogy már ő is tett észrevételeket hangesztétikára vonatkozóan.
Az 1700-as évek közepén tűnt fel a tudományos fonetika egyik legmeghatározóbb alakja Kempelen Farkas, akinek neve örökre összekapcsolódott a sakkozó- és beszélőgép fogalmával, és elsők között foglalkozott a magyar hangképzés fiziológiájával, a siketnémák és a gégeirtottak terápiájának kidolgozásával. Így ő már előrevetítette a beszédoktatás módszertanát, azonban megállapításait csak több évtized múlva kezdték felhasználni a kor szellemi atyjai. Kempelen volt az, akit a hazai logopédia atyjának tekinthetünk. Mechanismus der menschlichen Sprache (1791) című úttörő beszédfiziológiai alkotásában majdnem minden mássalhangzó tárgyalása után egy-egy fejezetben, a vele kapcsolatos beszédhibákkal is foglalkozik. Saját leírása alapján, fölfedezéseivel logopédiai célt is kívánt szolgálni. Emellett 1770-ben Kalmár György elsőként leírt egy-egy beszédhibát.
A legrégebbi hazai feljegyzések közé tartoznak Beregszászi Nagy Pál gyermeki kiejtésre vonatkozó megfigyelései 1796-ból, miszerint "a beszélni tudó kisdedek r helyett ly vagy l-et ejtenek". A szakembereket már a század elején foglalkoztatta a beszéd hibáinak kérdése. Falusi Mihály néptanító írta, hogy szükséges volna a "sebess vagy akadozó vagy rebegő nyelvű" gyermekek megsegítése.
A 19. század elején a német nyelvű szakirodalmat jól ismerő váci siketnéma - intézeti tanárokat szintén nevezhetjük a logopédia előfutárainak -Simon Antal, Schwartzer Antal, Meszlényi Molnár János is sokat merítettek az akkori szakirodalomból, többek között Kempelen híres művéből, a beszélő gépéről szóló írásaiból.
A már fent említett Simon Antal - aki a siketek első magyar intézetének (Vác, 1802) igazgatója - munkássága nyomán jelent meg az "Igaz mester a'ki tanítván'ait igen rövid idő alatt, minden unalom nélkül eg's'erre írni és olvasni is megtanítja. Budán 1808" című műve. Ez volt az első magyar fonetika, a váci fonetikusok első jelentősebb megnyilvánulása. Művében Simon valamennyi tanító számára nélkülözhetetlennek tartotta a beszélőszervek és azok szerepének ismeretét. Munkássága ezen felül neveléstörténeti jelentőségű is volt: kidolgozta az elemi iskolák számára az olvasást és írást együttesen tanító eljárást.
További kutatások folytak, fejlődésnek indult többek között a nyelvészettel, helyesírással, hangtannal való foglalkozás, és a siketnémák oktatása. Vizsgálataikkal, és megállapításaik közzétételével orvosok is elősegítették a logopédia kialakulását. Kőszeghy Bálint célja egy "Fülgyógy - és némák intézete" létrehozása volt. Feladata a beszédet gátló - orvosi, metodikai kezelés, a fülkórok rendszeres gyógyítása, tanítók képzése és a némák tudományos kiműveltetése - lett volna, mely megszervezése azonban akadályokba ütközött.
Az 1800-as évek közepén a nem beszélő siketek beszédtanításának problémaköre egyre inkább előtérbe került. N. Fodor István és Schwartzer Antal között ekkor már szakmai nézeteltérés is kialakult, melyre többen reagáltak a kortárs tudósok, tanárok közül.
Logopédia-történeti szempontból meghatározó volt más munkák mellett Szilágyi János: "A selypségről" című munkája (1835), amely a váci siketnéma-intézet megalapítása óta az első, kifejezetten beszédhibával foglalkozó irodalom.
A fent említett intézet megalapítása, a siketek intézményes oktatása több szempontból is mértékadónak tekinthető. Egyrészt megkezdődött általa a fogyatékosok ügyének, intézményes oktatásának fejlődése, másrészt elindította az egyéb fogyatékkal élők ügyében folytatott kutatásokat. Így jobban felfigyeltek a beszédhibákban szenvedőkre is, valamint megkezdődhetett a beszéddel és hibáival való foglalkozás. Ezt mutatja az is, hogy addig csak egy-egy e tárggyal foglalkozó mű jelent meg, azonban a XIX. század közepén e téren fejlődés indul.
1841-ben Kovács Sebestyén Endre a "Hebegésről" írt, mely inkább terápiás megközelítésű mű volt, 1853-ban Czuczor Gergely: "A magyar hangtanról" megjelent alkotása inkább nyelvészeti szempontból érdekes. Meghatározó volt Balassa József, aki jelentősen segítette a szükséges irodalom létrejöttét az első beszédhibákkal foglalkozó intézet megalakulásához. Kiadta 1888-1889-ben "A magyar hangok képzése" c. munkáját, mely a "modern eszközfonetika első alkalmazása a magyar hangok vizsgálatában".
Forrás:
Wagnerné Hámori Judit: A Fővárosi Beszédjavító Intézet története, in.: 110 év Múlt és jelen a Fővárosi Beszédjavító Intézetben, Budapest, 2004.