Diszlexia felnőtt korban

Diszlexia - A mindennapok tengerében

A diszlexia általában akkor derül ki az emberről, ha az iskolában valami oknál fogva nem mennek jól a dolgok, és keresgélni kezdenek az okok után. Amíg iskolába jár az ember, a diszlexiás, bizonyos olvasással, írással, szövegértéssel kapcsolatos dolgok nehezen mennek neki, eljár a logopédushoz, aki segít neki könnyítő kapaszkodókat, támpontokat keresni a betűk világához. 

De amint szakmát szerez, megkapja az érettségi bizonyítványát, vagy a diplomáját, úgy tűnik mintha varázsütésre megszűnnének a diszlexiások diszlexiásnak lenni. Mintha a mindennapok tengerében nem lennének betűk, szövegek, amelyekkel meg kellene küzdeniük. Úgy tűnik, mintha a diszlexia csak az iskolában jelentene problémát. Pedig tudjuk a betűk, szavak, szövegek rejtélyes világa nem zárul le az iskoláskorral, mindig mindenki mindenhol szembetalálja magát velük, mind megoldásra várnak, feladatot adnak nekünk. A szerződéseket alá kell írni, értelmezni kell őket, tudni kell eljutni a térkép segítségével az állásinterjú helyszínére, ki kell tölteni az űrlapot a lakcímkártya igényléséhez, és ez csak néhány kiragadott pillanat az életünkből, amely betűkön is múlik. A diszlexiás pedig nem veti le diszlexiáját az iskola kapujában, hanem diszlexiás marad, kicsit mindig küzd a betűkkel, de már nem jegyekért küzd, hanem azért hogy jól, rendben mehessenek a dolgok az életében.
Segítséget bizonyára azoktól kér, akik figyelnek rá, akik megértik őt, akik tudják, hogy az ő diszlexiája ugyan örök életre szól, de megtanulható, élhető vele a világ, és nagyszerű, sikeres és boldog ember válik abból, aki a diszlexiáját „kiismeri", tudja mikor kell segítséget kérnie a biztos siker érdekében. Susan Hampshire, a világhírű angol színésznő diszlexiásként a következőképpen írja le azokat a problémákat, amelyek általános, mindennapi életét azért nehezítették, mert diszlexiájából következtek. Mivel saját élményeit írja le, így nála hitelesebben nehéz lenne erről bárkinek is írnia. Íme:

„Szomorú igazság például, hogy szinte egyáltalán nem olvastam mesét a fiamnak. Mikor egészen pici volt, kitaláltam neki történeteket, ez könnyebben ment, mint mesét olvasni. Ez nem sokáig vált be. Fárasztó volt az alkotó erőfeszítés, Christophert pedig bosszantották a történeteim, mivel rendszerint valami tanulság volt bennük: a kisfiúról szóltak, aki nem akarja rendbe rakni a játékait, vagy a Holdra akar menni a barátjával, de nem engedik. Próbáltam olvasni is, de ez idegesítette. Emlékszem, hogy jártam a Micimackóval, Christopher állandóan javítgatott: „Nem, Mama, ez nem így van, nem ez történik. Nem tévesztetted el egy kissé?". Végül feladtam, s így Christopher nélkülözte azt az oly fontos, meghitt tíz percet, amit az alvás előtti szokásos mese jelent. Kihat a dyslexia a főzésre is. Szeretek szakácskodni, s elég jól főzök, de a vendégek örökké felpanaszolják, hogy újra és újra ugyanazokat a szokásos ételeket teszem eléjük. Ez sajna igaz, s az oka egyszerű: nem tudom használni a recepteket! Valahányszor próbálkoztam, teljesen félreértettem, s az étel túl ropogós lett a sütőben, mivel 3-4 órára tettem be ¾ óra helyett. Az egyetlen mód, hogy új recepteket tanuljak az, hogy ráveszem egy barátomat, álljon oda a konyhába, s mutassa meg, hogyan kell készíteni (s mondja el pontosan, mi minden kell hozzá). Ha egyszer megjegyzek egy receptet, mindig emlékszem rá - s ha elfelejtek valami részletet, telefonálok és megkérdezem. Soha nem nézek bele a szakácskönyvbe. Gyakran találok ki új ételeket, s ezeket élvezem a legjobban.A nagy problémákon kívül ott van még a kisebb csacsiságok tömege, minden nap, minden órában - s ezek nyilvánvalóan a dyslexiának tulajdoníthatók. Ennek szemléltetésére íme egy tipikus nap krónikája. Ezt a címet adhatnánk neki: „Egy nap egy dyslexiás életéből".

7:30 - Christopher( S. H. fia) bejön a hálószobámba, azt várja tőlem, hogy ellenőrizzem a házi feladatát. Az angol leckéről van szó, s Eddie (S.H.férje), aki rendszerint segít, most hívó-távolságon kívül van. Fel kell tehát hívnom Jane nővéremet - aki iskolaigazgató - s ő segít a vonal másik végéről.
8:00 - Megérkezik a posta. A levelek fele jótékonysági szervezetektől jött, s több mint két oldalas. Sehogy sem tudok megbirkózni velük a reggeli-időben, félreteszem hát őket, hogy majd áttanulmányozom, mikor abszolút csend és béke lesz.
10:00 Bevásárlás. Nem tudom elég gyorsan ellenőrizni az aprópénzt. Csak akkor jövök rá, hogy 35 pennyvel többet fizettem, amikor kijövök a boltból. 
11:00 - Felveszem a postán a családi pótlékot. Ki kell állítanom egy űrlapot az új asszonynevem nyilvántartásba vétele miatt. Az űrlap olyan hosszú és bonyolult, hogy nem tudom azonnal kitölteni. Hazaviszem, majd Eddie este megcsinálja.
12:00 - megígértem, hogy egy jótékonysági ebédet adok otthon a Népjóléti Társaság javára. Elfelejtettem, hogy is kell majonézt készíteni, felhívom hát Anna nővéremet, segítsen. Ilyenkor általában Christopher tartja a vonalat, s közvetíti az utasításokat nekem a konyhába. De most iskolában van. Rohangálok a telefontól a konyhába és vissza. Hát nem ez a majonéz-készítés legjobb módja!
3:00 Eddie telefonál, s kéri, hogy a tegnapi Financial Timesből olvassam fel neki a részvény-árfolyamokat. Harmadik nekifutásra sikerül.
4:00 - Christopher barátai iskola után teára jönnek. Egyiküknél gyógyszer van, amit állítólag be kell vennie. Elkap a pánik. Pontosan olvasom-e az utasítást? Ellenőrzésként felhívom a lakásukat. A mama megkér, vigyem már haza a fiút, mivel ő szerelőket vár.
6:00 - Keresem a fiú utcáját, az „A-Z-ig" térképen. Beülünk a kocsiba, s elkezdek navigálni. Rövidesen reménytelenül eltévedek. Egy fülkéből felhívom a mamát.
7:00 - Végre megérkezünk. A „nagy út" mindössze 3 mérföld volt. 
7:15 - Megyek a színházba, szörnyű rohanásban vagyok a késés miatt.
7:30 - A színészbejárónál hatalmas köteg levél vár. Át kell nézni őket, hátha van köztük valami sürgős. A reggeli levelek is ott vannak még a táskámban, olvasatlanul. Megkérem Robint, az öltöztetőmet, nézze át, van-e köztük valami fontos. Kedvesen beleegyezik - s már meg is szabadultam háromnegyed-órányi gyötrődéstől.
Hazaértemkor látom, hogy a videomagnót rosszul állítottam be, így a dokumentumfilmet, amit annyira látni akartam, nem vette fel.
12:00 - megjön Eddie, egy levéllel. „Ez érkezett" - mondja. Kinyitom. Az American Express-től jött. Visszaérkezett egy csekk, amit nekik küldtem, mivel rosszul töltöttem ki. Ez már a harmadik ezen a héten!
S ezzel vége egy újabb napnak!"

(részlet Susan Hampshire: Egy színésznő küzdelme a szavakkal című könyvéből)

Forrás:
beszédjavító.hu