Szeretnék jó mesekönyveket írni - Elekes Dóra riportja Illés Györgyivel

Ha jól tudom, színészként indultál. Miért hagytad abba?
Húsz éve végeztem színész szakon, két évet vidéken – Pécsett és Veszprémben –, újabb 17-et Budapesten, a Katona József Színházban töltöttem színészként. Játszottam néhány főszerepet és sok jó karakterszerepet is, nem érzem, hogy panaszra lett volna okom. Viccesen azt szoktam felelni, ha azt kérdezik, miért nem játszom, hogy „miután rájöttem, van élet a halál előtt, otthagytam a színházat”. Ez persze több szempontból vicc, egyáltalán nem hagytam ott a színházat, csak túl komoly dolog számomra ahhoz, hogy ne teljes szívemből szolgáljam. Én most így, a tanításon keresztül tudom szolgálni legjobban a színház ügyét. Ez az én döntésem, szerencsére. Amikor felvettek a főiskolára, apámtól, aki már nem él, kaptam egy arany karikagyűrűt, amibe ezt vésette: „Színház”. Több okból kellőképpen ráégett az ujjamra, nem tudom, nem is akarom leszedni. 

Hogyan lett belőled végül beszédtanár?
A beszédtanítás gondolata talán már a felvételi után megfogant bennem. Miután megtudtam, hogy a beszédem miatt alig akartak felvenni, rettenetes energiával kezdtem gyakorolni, nehogy kirúgjanak. Thoroczkay Lucia logopédus, aki most már kollégám és a könyveim szakmai lektora, nagyon sokat segített, harcolt velem. Olyan sokat szenvedtem a gyakorlással, hogy alaposan megtanultam, hogyan is kell ezt csinálni, milyen szörnyű nehézségeken megy át egy felnőtt ember, ha lényegében újra kell tanulnia beszélni. Később elhatároztam, én is tanítani szeretnék, a logopédia szak tankönyveiből tanultam, és évekig bejártam Lucia óráira, hogy megtanuljam a másik szakmát, a beszédtechnikát is. Végül doktoráltam belőle, de ez már későbbi történet. 

Gondolom, a színészi tapasztalat segíthet abban, hogy az ember szót értsen a színészekkel, és tudja, mire kell figyelni náluk a beszédtanítás során.
Inkább azokkal kell másként szót értenem, akiket az élet más területein tanítok. A színészeknél úgy érzem, hogy otthon vagyok, nem kell körmönfontan fogalmaznom, mert egy nyelvet beszélünk. Figyelnem kell rájuk, mert érzékenyek, de nagyon megkívánják a rendet, következetességet is. Többnyire rendezők tanítják őket, és nagyon hálásak, ha nemcsak a beszéd, de egyéb szakmai szempontból is tudok felelni a kérdéseikre, átérzem a problémáikat, vigyázni tudok rájuk. Csak akkor van egy kis idejük magukra, ha alszanak, egyébként minden percüket az egyetem tölti ki, ami sokszor nagyon idegőrlő. 

Mesélnél egy kicsit a Montágh-féle módszerről? Mi az, amit a legfontosabbnak tartasz benne? A te beszédtanító módszered hogyan viszonyul az övéhez?
Montágh Imrét sajnos nem ismerhettem személyesen. Tavasszal vettek fel a főiskolára, és azon a nyáron halt meg egy ostoba balesetben. Gyerekkorom óta néztem a műsorait, tiszteltem a munkáját, elragadó stílusát. Minden idők legnagyobb beszédtechnikusa volt, a gyakorlatok bemutatásánál színészként is lehengerlően tehetséges. Nem hinném, hogy bármikor utánozni szerettem volna, de munkái nyilván sokat jelentettek az én generációmnak, modernek, forradalmiak voltak akkor. Szakmailag nem hiszem, hogy kimagaslóan többet tudott a ma nálunk dolgozó, csodálatos beszédtechnikusoknál, őt a tehetsége, rendkívüli egyénisége, humora, természetessége emelte ilyen magasra, a legmagasabbra, a helyére. Nem hasonlítanám magam hozzá, ezt úgyis sokan teszik, megtisztelő is, de nem állja meg a helyét. Talán szándékainkban képviseljük ugyanazt: jól kommunikálni, szépen és jól beszélni az élet minden területén hasznos és fontos mindenkinek, kortól, nemtől, tanulmányoktól függetlenül. A halála óta eltelt 24 év. Másként, más módszerekkel tanítok, más generációt, más kulturális környezetben, és inkább a színészmesterség irányából, de reményeim szerint olyan színvonalon, ahogy ő elvárná tőlem. 

Hogyan kezdtél el írni?
Gyerekkorom óta foglalkoztat az írás. Gimnazista koromban kezdtem verseket írni, aztán főiskolásként sokat publikáltam, főként napi-, hetilapokban, ebből jött egy kis mellékes a szegény diákévekben… Most egy nagyon érdekes dolog jutott erről az eszembe! Fiatal „sztárként” adtam interjút egy veszprémi újságnak mint a színház ifjú, vezető színésznője. Remek szerepeket játszottam, boldog voltam, és mégis, amikor a jövőmről kérdeztek, valami ilyesmit válaszoltam: nem biztos, hogy az életemet mindvégig színészként fogom tölteni, de mindig szeretnék a színház szolgálatában maradni. Szeretnék nyugodt családot, jó férjet és nyugodt, okos gyerekeket. És szeretnék jó mesekönyveket írni! Ha nem hiszed, megkeresem a cikket, tényleg így történt! És tényleg így is lett, mint egy mesében… Egyébként azóta írtam szakmai könyvet is, és abszurd drámát, amit meg is rendeztem a Madách Színházban. Mert rendezni szintén imádok. 

Gyerekekkel is foglalkozol?
Persze, otthon van kettő is! De félretéve a viccet: szakmailag, klasszikus értelemben nem dolgozom gyerekekkel. A klasszikus gyerekterápia a logopédia érzékeny, nehéz területe, ott nem lehet kísérletezgetni, teljes erőbedobással kell művelni. Nagyon fontosnak tartom azonban, hogy azt a módszert, amit a színészeknek, rendezőknek, énekeseknek tanítok, lefordítsam a gyerekek nyelvére. Ennek a törekvésnek az első terméke a Beszéd utca 3. 

Nem próbálkoztál még meseírással?
Hivatalosan nem, de most nagyon megszerettem! A szöveggondozás folyamata arra is rádöbbentett, hogy meg kellene tanulnom jól írni: ehhez nagy kedvet érzek! És sok tanulás van hátra… Mesék kitalálásával egyébként sokat foglalkozunk az óráimon, ez része a módszeremnek. 

Mik a további szakmai/irodalmi terveid?
Szeretném, ha szélesebb körben használnánk fel a könyv ötleteit, ha sikerülne programokat szerveznünk köré, ha minél többen felismernék, milyen sokat segítenek a saját gyermeküknek azzal, ha megtanítják lazán, közérthetően, szépen kommunikálni. Szeretném, hogy a gyerekek értsék és szeressék a művészetet, meg tudják különböztetni az értéket a szeméttől. Ezt csak úgy tudjuk elérni, ha kézzelfoghatóvá, használhatóvá tesszük számukra a kortárs művészetet. Körülöttünk hihetetlenül sok nagyszerű pedagógus és művész él, akiknek a tudását el kell juttatni a gyerekekhez, mindenáron, mert most sajnos nagyon sok szeméttel találkoznak… A gyerekek mindegyike kortárs művész, ezt ki kell használni. Szóval most megkérdezed, mik a terveim, ahogy az a veszprémi újságíró annak idején? Hát, jó, válaszolok: látom magam mosolygós öregasszonyként, unokáimmal az ölemben, amint épp várom, hogy mit javított a szerkesztő a legújabb mesekönyvemen.